Publius Naso Ovidius: Daphne

Így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste,
zsenge leánykeblét tüstént friss kéreg övezte.
Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá;
s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;
arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.

S Phoebus ezért is lángol még: rányomja a jobbját
arra a törzsre, s a kéreg alatt dobogó szívet érez.
Ágakat úgy ölel át, mint karral kart ha ölelnek,
megcsókolja a fát, de a csóktól hajlik ez arrébb.
S mondta az isten: „Lám, nem akartál lenni a nőmmé,
fám léssz hát ezután. Ott díszlesz, tudd meg, örökké,
fürtjeimen, te babér, díszíted a lantom, a tegzem;
s Róma vezérein is, diadalt mikor ünnepi hang zeng
vígan, s nagy menetet szemlél Capitolium orma;
s Augustus palotája előtt, hív őre a háznak,
állsz kapujában, a szent tölgyet körül-óva vigyázod.
S mint ahogyan nyíratlan főm fiatal marad egyre,
így hordozd te a lomb díszét örökös-szakadatlan.
Szólni szűnt Paean. S a babér új ága e szókra
bólintott: s fejként látszott hajlongani csúcsa.

Forrás: Surányi György: Lyra florae – A növények örök himnusza. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987.